Miért a halál gyújt lángot a szívben? Örökkön Élő! Gondolsz-e arra, hogy bánatos arcod eleven kezedbe temetheted?

Megígértem neked, hogy futni fogok.

Hitted, nem hitted, nem szóltál,

s nem ígértél cserébe semmit.

Mégis, amikor az álmaimba jössz,

nem kell bekéretszkedned hozzám.

Jól esett, hogy egyszer költőnőnek szólítottál –

kedves játék, bosszantás és elismerés között,

de tudom, azt mégsem mondhattad,

hogy aki ír, arra ráborul néha Isten árnyéka:

nem ír verset, aki ezt meg nem érzi úgy néha-néha.

Anyának, néninek nem szólíttattad magad,

és nem lep meg, hogy ez egyszer letegeztelek:

mert az ember a nővérét tegezi, amikor megsiratja.

Kezembe veszem hát bánatom, s megtöröm utána,

de nem osztom szét tanítványaid között,

tudod, nem kell nekik ehhez a vershez magyarázat,

a szövegben nélküled is magukra találnak

már.

tizenegy éve jól vagyok

és nem tudok magamhoz ölelni

egyetlen pillanatot sem belőle

alattomosan mint egy daganat

növekszik a hiány a szívem alatt

azon a helyen ahol életet adni

szokás

segíts ha tudsz mond hogy lehet

elvetélt időmbe lelket egyszer majd

mégis magam lehelhetek

Beengedett tehát az ünnep a maga illatába.

Tapintatosan vont szent köreibe a tapinthatatlan.

Meglelem honom hazámban s időm a tér minden pillanatában.

Sóhajok vihar szaggatta ruhája.

Süvöltő szélbe suttogott áldás.

Ha mellettem állnál, akkor is érezném hiányod.

Hárman sosem leszünk talán.

Csak én vagyok, és amit átéltem neked.

sürgetem azt a mozdulatot

hogy felkarral letöröld homlokod

redőiből a verejtéket

s egy csepp a homokba

hullva figyelmeztessen újra

követ vetni könnyebb

mint számot magammal

ötvenegy év és megint

szomorú arccal

nézek utána

miért munkálkodom szüntelen

ha vasárnap kezedben megpihen

véső, kalapács, gyalu

én mindig előre veszem

terveimből a következő napot

el ne vesszen egy szálkányi

s nem szégyellek

küldetésemmel kiállni

minden üldözőm elé

mert azért vagyok hogy sürgesselek

s óhajom mely sokakkal összeköt

egy egyszerű álom minden amire vágyom

hogy ajkad szólásra nyíljon

s kimondja az egyetlen értelmeset

hogy újra megérkeztél

és még mindig szeretsz

ahogy nézel mintha apád s anyád szemével

de mutál már a hangod

rövid idő s végül megérkezel

csalhatatlanul szakasztott önmagadhoz

Kicsúszik a mennyből ezektől a szavaktól az idő.

Megremeg a tér összekulcsolt kezem réseiben.

Istenem! Örökkön segíts meg engem - ha most

az egyszer nem.

ami itt történt

nem fordul szavakba

s ha viharban villanást követ a hang

dráma fénylett ott ahol most vastaps dörög

mikor ott leszel abban a térben

ahol a tárgyak sötét uralmának

emléke sem sápaszt

s ahol a fény

nem az árnyék ellenpontozásától

világít boldogságképp

akkor megtapasztalod, hogy éned

ha a testet magáról legombolta végleg

mennyivel pontosabban érzi át

mi volt a szeretet ideát